3. fejezet
dr aco 2013.03.28. 14:08
3. fejezet
„Sírj, ha attól jobb lesz! Nincs abban semmi.
Kapálózz, kiabálj! Az is belefér.
S ha kiadtál magadból mindent,
szórj minden aggodalmat egy nagy bőröndbe,
zárd le, és így, megkönnyebbült
szívvel vágj bele!”
/Donna Fargo/
- De hát ezt nem tehetik! – csattant föl Ron, idegesen.
- De megtehetik. Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem így alakult volna, de ez a feladatom, ezt kell tennem.
- Pont Malfoyjal? Ha nem lenne olyan beszari görény, egy kanál töklépbe belefojtana téged.
- Köszönöm a bizalmad – mondta, immáron idegesebben a lány. – Szerinted nem tudom megvédeni magamat vele szemben?
- Elég! – szólt közbe Harry. – Dumbledore professzor tudja, hogy mit miért csinál. Nem tenné ki Miót veszélynek.
- Igazad van Harry.
- Nem, nincs igazad! Mi van, ha becsalja egy elhagyatott folyosóra és megátkozza? Ki tudja, miket csinálna vele, amire megtalálnánk.
- Ron! Mondtam már, hagyd abba! Mégis minek nézel te engem, egy hülye libának, aki nem tudja megvédeni magát? Hidd el jobban…
- Hermione – mondta Harry lágyan. – Ron nem úgy értette. Te meg – fordult a fiúhoz – fogd be végre, és gondolkodj, mielőtt ilyeneket mondasz.
Ron mérgesen meredt a szemüveges fiúra, majd nagyot sóhajtott, mikor eljutott az agyáig, és belátta, hogy barátainak teljesen igazuk van, azaz kicsit elvetette a sulykot. Mindig olyanokat mondd, amit később megbán, még akkor is, ha ezt nem ismeri be. Odafordult a lányhoz, hogy bocsánatot kérjen tőle, de amint megpillantotta annak visszafojtott könnyeitől csillogó szemét, elakadt a szava.
- Mió, én…. – lehajtotta a fejét. – Saj… - de már nem tudta befejezni, mert Hermione felállt és magabiztos léptekkel elindult, azonban amint kiért a fülkéből, könnyei eleredtek. Gyorsan szétnézett, de senkit sem látott a folyosón, aminek örült, mert így nem láthatják a mindig magabiztos, erős lányt, megtörten. Elindult a mosdók felé, hogy kicsit rendbe hozza magát, csakhogy amint az egyik fülke mellett sétált el, meghallotta a mardekárosok hangját.
- Komolyan mondod Draco?
- Ezt nem hiszem el, haver. Őszintén mondom, sajnállak.
- Ráadásul, a sárvérűvel. Miért nem lehetsz inkább azzal a másik hollóhátas csajjal?
- Ja, az a kiscsaj teljesen oda van érted. Tuti, hogy az unalmas járőrözést feldobtátok volna, hogy is mondjam… élvezetesebb dolgokkal – mosolygott Blasie kajánul, a szemben ülő szőkeségre.
Hermione benézett az ajtó üvegén, és azon nyomban undor fogta el, amint meglátta a bent ülőket. Crack és Monstro szokásuk szerint tömték magukat, miközben értelmesebbnél értelmesebb hozzászólásaikkal színesítették a társalgást. Zambini éppen cinikus mosollyal fürkészte barátját, aki eközben rá sem hederített. Parkinson pedig, csak viselkedéséhez híven, piócákat megszégyenítő módon csüngött az „Ő cicája” nyakán, bár ahogy Hermione látta, Malfoy nem igen foglalkozott a lánnyal. Az ablakon bámult ki, miközben figyelte az elsuhanó tájat. Tekintete furcsa, zavart volt, már amennyire fél oldalról meg tudta állapítani, aztán nem várt dolog történt. Draco hirtelen elfordította a fejét, és egyenesen Hermionera nézett, mintha csak megérezte volna a kíváncsi leskelődőt. Arcán már nyoma sem volt az előbb látott fura kifejezésnek. Szája széle kissé felfelé görbült, miközben gúnyos mosolyt küldött a hallgatózóra.
A lány abban pillanatban, mintha ágyúból lőtték volna ki, elindult, és meg sem állt a mosdó ajtajáig. Belépett, behúzta maga mögött az ajtót, majd ráfordította a zárat. Hátát az ajtónak támasztva, fejét hátra vetve, becsukott szemmel próbált megnyugodni. Egy kis idő után könnyei lassacskán elapadtak, ekkor hidegvizet engedett tenyerébe, és megmosta az arcát. Belenézett a tükörbe, de szinte nem ismert magára, ahogy megpillantotta a tükörképét. A mindig mosolygós, mogyoróbarna szemű lány helyett, most egy megtört, sírástól kivörösödött szemű, sápadt arc nézett vele farkasszemet.
- Milyen szánalmas – mondta ki hangosan. – De nem adom meg senkinek azt az örömöt, hogy így lásson.
Még egyszer felfrissítette az arcát, majd egy kis varázslat segítségével elfedte annak fehérségét és szeme vörösségét, végül még utoljára ellenőrizte magát a tükörben.
- Nem hagyom senkinek sem, hogy elrontsa az utolsó évemet. – Mosolyt erőltetett az arcára, s elindult.
Kilépett, majd visszafordult becsukni maga mögött az ajtót, ám amikor végzett, és indult volna, valaminek neki ütközött… vagy inkább valakinek.
- Ööö sajnálom, nem figyeltem – kezdte, majd felnézett az útját elálló alakra.
- Nézz már az orrod elé Granger!
- Tudod mit? Nem sajnálom.
Elindult a fiú mellet, azonban az két karjánál fogva visszarántotta és nekilökte a falnak.
- Nem, nem. Nem mész te innen sehová, nekünk van egy kis elintézni valónk, ha még emlékszel rá.
Mialatt ezeket mondta, egyre közelebb lépett a griffendéleshez, két kezével megtámaszkodott a feje mellett, így elzárva minden lehetséges menekülési útvonalat, majd a füléhez hajolt, és szinte suttogva fojtatta. - Tudod, nagyon nem szeretem, ha felpofoznak, főleg nem egy ilyen kis senki, mint amilyen te vagy.
Fejével eltávolodott a lánytól és belenézett annak szemébe. Egyik kezét elvette a falról, gyöngéden megsimította vele a másik arcát, majd egy hirtelen, erős mozdulattal a nyaka köré kulcsolta. Egyre erősebben szorította, épphogy csak levegőt kapjon. Lenézett Hermionéra, aki próbált magabiztosnak tűnni, azonban látta a félelmet a szemében, ami élvezettel töltötte el, és ennek örömében gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Hermione! – Hallották meg, az egyre közeledő hangot.
Draco elengedte a lány nyakát, és ismét a füléhez hajolva suttogta.
- Ezt most megúsztad, de még nem végeztünk.
Elindult a folyosón, ám mielőtt eltűnt volna, még utoljára, pökhendi mosollyal az arcán, odaköpte:
- Ne felejtsd el, holnap este együtt járőrözünk. Már alig várom.– Azzal hangosan nevetve továbbállt.
„- Lehet valaki bátor, miközben fél? (...)„
/George R. R. Martin/
|